Tehát ahogy megígértem, végre beszámolok. Az idő ezeddig egy kicsit hidegesítő (made by Zsolt) volt, mivel csak szakadt és szakadt a hó, de ma estére - két hét után végre - abbamaradt, és nem felhőket, hanem a csillagos eget láttam, hogyha kedvem szottyant feltekinteni.

 Igen, bizony. Momentán 7 egész percem van összedobni egy rövid összefoglalót ez elmúlt két hétről az én drága, újabb hírek után sóvárgó, kedves, jó olvasótáboromnak. Ezt az igényt azonban nem most fogom kielégíteni, mivel valóban csak 7 vagyis már csak 6 percem vagyon. És el sem tudnánk képzelni mi történhet 7 vagyis már csak 6 perc alatt.

Egy skálát teljesen végig lehet játszani (mellesleg dúr) az összes lehetséges módon. Lassan, gyorsan, tercelve, triolázva, kis vonóhúzásokkal és kitartott hangokkal, és csak jár és jár a vonó oda és vissza. Na meg közben eshet újabb fél centi hó a már meglévő 53 és fél centire. (Most lehet, hogy kicsit túlzok, de a szemmértékem sosem volt jó, és a lényeg az, hogy sok van belőle.) Tényleg minden tiszta fehér, valóban "sehol de sehol nincs már fekete, csak a bodri kutyának az orra hegye" ... ja, hiszen itt nincs is bodri kutya, ergo nem lehet sehol fekete. Cseh Tamás dalai is lassan betöltődnek a lassú interneten, két teljes igét is meg lehet tanulni ennyi idő alatt (juopotella - vedelni, kuunnella - hallgatni), azt is elárulom, hogy ezek mássalhangzóváltós igék, szóval tükkös a ragozásuk, ez is benne van a két percben, mert már csak annyi maradt.

Szóval előre hirdetem, hogy ma este lesz szó Helsinki legmeredekebb lejtőiről, egy erődről, amit soha nem használtak, egy olyan állásról, ami a második legtiszteletreméltóbb ezen a vidéken, na ha már itt tartunk, az elsőről is szó lesz. A világ legnagyobb szaunájáról, arról, hogy mi az a kauluri, és, hogy miért adnak a finnek minden ruhadarabnak külön nevet, és arról az egyedülálló péntek esti élményről, amikor volt szerencsém búcsút inteni a szabadságos bakáknak Herttoniemiben a metróállomáson...

Na tessék feszülten várakozni!

 Roppant rövid, ámde igen szép és tanulságtalan ausztriai kitérő után ismét megérkeztem Helsinkibe. A finn főváros annyival lett érdekesebb, hogy itt van hó. Vagyis lassan csak volt. Mivel megérkeztem, így a meleg levegő is velem jött.

De most röviden Ausztriáról. Gmunden am Traunsee (Salzkammergut) Felső-Ausztria kapujában álló igazán elbűvölő impozáns városka. Van olyan nagy, hogy egy nagyonkis csöppke villamos járjon benne (Bahnhof - Franz Josef Platz und zurück), de van olyan kicsi, hogy a villamos sofőrje a végállomáson visszavigye a szemben lévő cukrászdába az üres kávéscsészéjét. A hegyekkel körül ölelt tó látványa igazán nagyon szép, elvileg síelni is lehetett volna rajta de a köd és az orkán jellegű szélvihar, na meg a tény, hogy a kisfiúra is vigyázni kell valakinek, én nem kápráztattam el az osztrák síközönséget csodálatos és egyben lehengerlő (szó szerint) sítudásommal. (A lavinaveszély nélkülem is éppen elég nagy volt.) Na de a tó közepén lévő sziget-kastélyba azért elmentem. És meglátogattam a császári nyaralóhelyet és kedvenc cukrászdájukat Bad Ischlben. Január 5-én különleges folklórműsorral fűszerezett tortaevészet volt ez. Mert igen a marcipántos-csokis-karamellás édességköltemény fantasztikus volt, és utána az itteni szokásos télűző ceremóniát is láthattam. Ez az úgynevezett Glöcklerlauf: fiatal férfiak fehérbe öltözve fura nagy selyempapírdíszekkel a fejükön és egy tehénkolomppal a hátsójukon futnak körbe pénzt gyűjtve a városon.

Hát viccesek voltak, nem tudom mi ez a hagyomány pontosan, de mókás hangos =)

És tegnapelőtt óta meg újra a finnekhez szegődtem egy rövid időre. Hogy milyenek akkor ha hó van, az majd most elválik...

 Ma megyek, repülök, száguldozom haza...

Kifli, TúróRudi, Dobos torta és a Többiek!!!! Ma megyek, repülök, száguldozom haza!!!!

 Nem bizony, ha erről a csodafehérségről van szó. Mert nekem a Mikulás havat hozott. Bizony!!! (Meg sok minden mást, amit még nem tudom, hogy hogyan fogok megháláni.) Na de a szauna szelleme azt súgja, hogy van még egy dolgom a mai nap, ami nem más mint belekiabálni a virtuális létbe, hogy Hyvää Itsenäisyyspäivää!!!

... te is itt vagy, óóó puHa takarÓ ...

   Vagyis nem megyek, de már voltam =)

 Miután lefektettük, hogy kontinensünk északi részén egy apró történelmi országban élek, így azt hiszem nem olyan meglepő ez a címválasztás. No de majd később.

A hó valószínűleg nem kedvel engem, bár a héten egyszer már találkoztam jéggel. Néha megközelítjük a 0 fokot de még mindig csak szél van és eső. Bár az néha kicsit sok is. A legutóbb olyan orkán volt, hogy azt hittem nem jutok át az utcán. Másnap mikor megérkeztem a kisfiúhoz a papája - aki a rejkjavíki operában is dolgozott néhány évet - csak ennyit mondott: Gestern war typisch islandisches Wetter. Hát szó mi szó én jól eláztam a városban, és nem volt melegem se. És ha már itt tartunk essék néhány szó az operáról.

A finn opera épülete a '90-es években látta meg a napvilágot, nagy, fehér, kívülről is csempével borított helyenként, igencsak hasonlít egy óriási, rendkívül tagolt fürdőszobára. Bévül is dominál a fehér szín, csak kiegészül a szürkével, és persze néhány olyan kortárs alkotással, melyeknek megítélése nem az én tisztem, ha még nyolcvan év múlva is ott lesznek, akkor majd kiderül, hogy nekem volt/van ízlésficamom. Maga az előadóterem, a földszinttől az erkélyekig rendkívül egyszerű és tiszta, mondható elegánsnak, de azért épültek ennél szebb operák Európában. Először Puccinit láttam, hallottam itt. Olyan szép volt, majdnem sírtam, igazán felemelő élmény volt. Most szombaton az a megtiszteltetés ért, hogy egy kortárs darabot nézhettem meg. John Adams: Dr. Atomic. Kurtot megkérdeztem, mégis mire számítsak. A válasz rövid volt, egy szomorú mosollyal párosítva: Die Musik ist furchtbar. A gyengébbek kedvéért: a zene szörnyű. Majd hozzátette, de azért kíváncsi vagyok a véleményedre. Hát az én véleményem szerint a zene szörnyű valóban. De a rendezéssel együtt azt mondom érdekes szombat estém volt. Mindezt onnan tudom ennyire jól, mert az első felvonás alatt előttem egy vérbeli finn pacák helyezkedett el. Olyan paraméterekkel volt megáldva, hogy én csak a zenére koncentrálhattam. (2m 80 cm + a haja) A második felvonásra viszont sikerült találnom kettővel arrébb egy másik helyet, ahol három soron keresztül nem ült előttem senki. (Ebből látszik, hogy nem csak nekem nem ez lesz a kedvenc operám, finoman szólva: nem volt telt ház.)

A lényeg, hétfőn az 1945-ben játszódó, atombombáról szóló operáról - aminek egyik főhőse Teller Ede (de jelen esetben mindig Edward) - csak ennyit mondtam Kurtnak: Puccini war viemals besser.

Az opera másnapján, advent első vasárnapján templomban voltam. Az most nem lényeges, hogy adventi koszorú nem volt, csak négy, egymás mellett lévő, fehér, elektromos gyertya egy zöld talapzaton. Illetve néhány adventi ének, amiknek a dallamait ismerte, és ha latinul lett volna, akkor énekelni is tudtam volna, de ez a hipergyors angol verzió még nem az erősségem.

Mikor kijöttem a templomból, villamossal vágtam neki a hazaútnak. Illetve először megnéztem, hogy melyik megállóba érkezik hamarabb szerelvény, mert mind a kettővel ugyanoda juthatok, csak az egyikkel 3 perccel korábban. (de ez irreleváns) Miután lustaságomból fakadóan abba a megállóba mentem, amelyikbe hamarabb jött, beszélgetésbe elegyedtem egy nénivel. Na nem volt finn, nem, nem. Filippínó nénike volt, de már régesrég itt él Helsinkiben. Megkérdezte a nevem, majd bemutatkozott. "Mária" - "Theresa". Nagyon kedves volt, beszélt és beszélt amíg vártunk. Olyan valaki, aki 84 évesen rámöntötte az egész életét 20 percben, és csak mondta, hogy mindezt a Jóistennek köszönheti. Gyönyörű advent első vasárnapja volt. Amikor leszállt, ezzel fejezte be: Én a nagymamád lehetnék, úgyhogy engedj meg nekem egy tanácsot. Az élethez két dologra van szükséged: tanulás és Isten. Úgyhogy tanulj rendesen és kérd a Jóisten segítségét.

 Ez nem igaz, de az illattal nincs semmi jó kis frappáns szövegem. Meg mellesleg tényleg bűzlik valami: hogyan lehet az - kérdem én - hogy itten a világ északi felén november közepén alig vannak mínuszok?

Amikor ide érkeztem azt mondták készüljek fel, mert itt októberben beköszönt a hideg és csak sírás lesz és fogcsikorgatás, ha nem öltözöm melegen. De már eltelt az október, és lassan a marcangoló marraskuu (november) fele is, és semmi. Hó, fagy sehol, néha van egy kis dér, meg egy kis lehelet az orrom előtt mutatóba...

Viszont ma reggel éreztem a télszagot miközben siettem a metróhoz, mivel lekéstem a buszt. Úgyhogy azt hiszem lassacskán megérkeznek a várva bárt hópihék is.

Addig is van mit énekelnem a Kaláka emlékeimből: "Ne kérdezd, hogy hol a Tél, Decemberre ideér!" - vagy ez az egyik Gryllus lemezről van?

A másik, hogy síléctárszag van,ami fura emlékeket idéz fel bennem bizonyos szlovákiai sítáborok ködös emlékei villannak fel előttem. Büdös, vaxos, hólészagú sílécek állnak a fabódéban... és hideg van. Csak azt nem értem miért érzem ezt, ha nincs hideg? =)

A sílécek egyébként itt különös tiszteletnek örvendezhetnek. Nincs nap mikor ne hallanék róluk. Örvendeznek, és valószínűleg csuklanak is, mivel folyton emlegetik őket. Ez így önmagában nem furcsa. Az már annál inkább, hogy kezdenek életre kelni és mászkálni. Eddig csak a garázs melletti sufniban voltak megtalálhatók, de újabban a ház különböző pontjain bukkannak fel. A legutóbb mikor hazaértem a lépcső alatt volt egy pár, majd eltűnt. Nem is foglalkoztatott mígnem a minap az egyik ágy alatt nem tudtam felporszívózni. Ipiapacs megvagy síléc, most már nem szökhetsz tovább!!! 

Ki tudja talán most hallgat rám. Vagy még sem?

 Szóval október eseményeit összefoglalom néhány keresetlen szóval. Legidősebb öcsémnek kivonatolva: mocsárjárás-pipa, heti egyszer lazac-pipa, finnül kértem a boltban csak és mindketten megértettük egymást-pipa, szauna-pipa.

A többieknek pedig bővebben is =)

Tehát a múlt hónap kicsit dilis volt. Ugyanis beindult a koncertszezon, ami azt jelenti, hogy a hegedűművészek rengeteget gyakorolnak, a karmesterek rengeteget dirigálnak én meg rengeteget vagyok a fiúkkal. Együtt főzünk, én megyek érte oviba, együtt mosunk majd teregetünk, és sötétben megyünk a játszótérre, mert fél négykor már lemegy a nap egy órával később meg már teljesen sötét van. És persze a vasárnap esti koncertek alatt is velem megy a tollas bálba.

A finn nyelvórák kezdik meghozni a termést, a metrón már vannak teljes reklámfelületek, amiket nem csak megértek, de kiválóan le tudom őket fordítani. Ehhez járulnak hozzá Atilla gyereklemezei, amelyek nemcsak az ő de az én agyamat is átmossák. Így a Kodály dallamok finn nyelven is lassan, de biztosan beleégnek a szürkeállományomba. És a bolti élményem nagyon szuper volt, mert mint kiderült tökéletesen helyesen kértem 200 g lazacot a pultos nénitől. Nyelvtanilag is hibátlan volt. Jippíí!!! Nem hiába küzdök hetente 2x3 órát minimum a finn nyelvtannal és a zidióta szavaikkal.

A mocsárjárásról pedig: Tammisaloban(Helsinki egyik városrésze, kb olyan mint Pesthidekút) van egy kis  kanális, ami a tengerbe torkollik, viszonylag közel a torkolatához akad egy láp, min nagyon kis helyes pallókon lehet sétálni, és mellesleg lerövidíteni az utat az ovi felé. Ergo erre szoktam menni Atilláért. Géza mesélte, hogy ha lehet ne lépjek mellé, mert viszonylag nehezen húznak ki belőle. De még egyszer sem sikerült belepottyanni.=)

A finn tradicionális szombat esti program a szauna. Azt jelenti, hogy délután 6 körül elkezdik befűteni, egy két és fél órát ez minimum eltart, ekkor lesz kb 80 fokos. Majd miután ezzel megvannak, akkor minden fém és felesleges ruha nélkül bemennek egy negyed órát júl érzik magukat benn, majd kijönnek, hűlnek (ha van hó akkor meghemperegnek benne, és ha tengerparti mökkijük (nyaralójuk) van, akkor egy hatalmasat csobbannak), majd újabb negyed órára visszamennek és ismétlődik a folyamat az előbb említett lehetőségek szerint. 

Ez a szokás az Helsinki osztrák magyar területein egy előfolyamattal és egy zárófolyamattal kiegészül. Tudni illik ezeken a szórvány helyszíneken a szauna nem csupán szauna, hanem sokkal összetettebb funkciójú kis, meleg fabódé, ahol egyáltalán nem elég letolni a gatyát. Ugyanis itt mint a fürdőszoba kiegészítőjeként többes feladatot lát el. Itt vannak a vasalása váró ingek, a takarítószerek, a szennyes, maga a vasaló, vagy vasalók, a hozzá tartozó deszkákkal, az éppen nem használt barkácseszközök egy része... Mivel a szauna minimum 80 fok meleg használat közben - bár a finnek többsége szerint ez igencsak alacsony hőfok - ezért a benn lévő tárgyaknak távozniuk kell, egyrészt mert meleg van, másrészt, hogy akik szaunázni akarnak azok beférjenek. Majd a fent említett tradicionális hő-sülés után miután a kis fabódé elég hűvösre visszafogta magát, akkor vissza is kell rámolni a tárgyakat, melyek addigra már igencsak szeretnének visszatérni megszokott környezetükbe. Így éli kettős életét Helsinki osztrák-magyar szórványterületein az úgynevezett szauna-raktár.

Menen saunoa. Minä saunon nyt.

Ui: ők tényleg nem bírják kimondani, hogy matcka.(Kissa=kiscica) Aki ért az tanítsa meg a többieknek is.

 A nagy helyzet az, hogy ez a hét a minibabáé. Az a csöppség rettenetesen aranyos. Mindig is tudtam, hogy a kisbabák cukik, de ez nem ér, hogy ennyire. A fél család Urlaubon van, így nekem egy kevés itthoni dolgom van, a kurzus, és kicsit több idő a a pici babócával. Mellesleg a finn nyelvet gyakorolom hébehóba, jó nehéz szavaik is vannak, és egyáltalán nem hasonlít a magyarra, de roppant vicces: Me kaikki asumme keltainen sukellusvenessa. (ez valóban nem fér bele, szóval jobb ha maradtok a tréfafinnél, löhen tökhen lökke pökke tökk-nél =))

Csináltam aranygaluskát, meg kalácsot, de már megint sok lett... Nem hiszem el, de hát én anyai ágról tanultam főzni. Aminek alapelve, hogy tanulj meg a határok nélkül főzni. (Ez itt az osztrák részről nem biztos, hogy menne.) És valaki - nem mondom meg ki - azt mondta, mikor szóba került egyszer a majonéz, hogy azt meg minek csináljátok, azt lehet kapni a boltban is. (Mondjuk úgy, hogy akkor nagyon csúnyán néztem rá.)

Ma reggel pedig misére menet láttam a leheletemet, miközben a szemembe sütött a nap. Csípős iskolás reggel volt. Egészen olyan, mint mikor még gimibe mentem otthonról, csak otthon soha nem sütött nap a szemembe. De nagyon szép vasárnap volt. Napsütéses délelőtt sétáltam ma el az orosz nagykövetség előtt. Nagyon csinos kis épületegyüttes, hatalmas telekkel. Ennek a követségnek van az összes közül a legnagyobb területe. Nyilván mivel ez a legnagyobb szomszédos országuk, bár szegény finnek, ők sem csípik a nagy, keleti szomszédjukat. A kurzuson sem a három orosz a legszimpatikusabb, a pasasról még azt is simán elhinném, hogy valami maffia tagja, a hölgyek kicsit jobb megjelenésűek. Tehát nem kopasz, ötvenes éveit taposó egyének susogós melegítőben, mint "egyesek", hanem festett, ötvenes éveit taposó egyének GUCCSI-ban. Hangsúlyozom, nem véletlen írtam GUCCSI-nak. =)

Amúgy az esték egyre hamarabb köszöntenek be, és a jövő hétre borús időt mondanak, szóval itt van az ősz, itt van újra, és a fényes nap is immár elnyugodott.

Mert megtehetik...

...hogy uszodát építsenek, úgy, hogy azt kívülről sziklának álcázzák.

...hogy külön takarítógéppel tisztítsák az erdei, kivilágított sétaösvényeket.

...hogy ingyen könyvtári tagságot biztosítsanak mindenkinek, aki a városban lakik.

...hogy pocsék kávét áruljanak sok-sok pénzért.

...hogy a hatvanféle kenyér mellett hatszázféle tejtermékeket is áruljanak a boltjaikban.

Mert megtehetem...

...hogy hortobágyi palacsintát, és huszonhét rétegű vajaspogácsát csináljak, csak úgy.

...hogy az osztrák nagykövetség meghívottjaként mehessek el egy lakberendezési vásárra.

...hogy az operába menjek kedvezményes jeggyel úgy, hogy a napot és az előadást is én válasszam ki.

...hogy majdnem minden nap 9 óráig aludjak. (az otthon 8) =)

...hogy furcsa betűkombinációk magolásával töltsek el naponta minimum fél órát.

Mellesleg megfejtettem a Karpalo titkát. Csipkebogyóóó!

És még egy, küzdöttem a képekkel, remélem mindenkinek sikerült megnéznie. Akinek mégsem, az küldjön emilt.

 Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön, de így alakult. Ma reggel arra ébredtem, hogy kaptam egy sms-t Rékától. "Beteg a kisfiú nem ment oviba, tudsz jönni 10-re?" Én meg kipattantam az ágyikómból, kinéztem az ablakon, ahol esőt és vízszintesre hajolt fákat láttam, így aztán busszal mentem Rékához. Ott a szokásos dolgok voltak az átlagnál egy kicsit nyűgösebb gyerekkel. De elég jól ment, meg jobban is lett a kicsi fiú, és amikor aludt megsütöttem a palacsintákat. Egy kicsit vastagok lettek, de mentségemre legyen mondva, nem volt palacsintasütő, így kénytelen voltam, egy hatalmas falú serpenyőben összeügyeskedni a palacsintákat. Elég fincsi lett amúgy. Mami köszi a receptet =)

Ez a kép meg az egyetem elől készült, ahova járok =), de nem tudom, hogy lehetne még jobban elkicsinyíteni...

 Hát igen, ez a nap is eljött. Tudom, hogy háttal nem kezdünk mondatot, akit ez zavar, az a következőtől olvassa! Eljött a várva várt finn kurzus, ami rendkívül nemzetközi 20-30 emberből álló csapatot hozott össze. A japán lányok vannak a legtöbben (3), szorosan mögöttük a kínaiak és az oroszok (2-2) és a többi náció: svéd, észt, török, francia, olasz, német, kanadai, amerikai, ír, svájci, filippínó, zimbabwei, lengyel és persze én. 

Az óra még nagyon egyszerű volt, a legtöbb dolgot még értettem, hála a szorgos előtanulmányaimnak. Bár az óra után mindenki hamar szétszéledt, azért remélem lesz még ebből egy kis csapat, mármint olyan, ahol talán barátok, közös programok alakulnak. A gall srác nagyon kedves volt a rőt szakállával együtt, és amúgy Pisti (Esteve). Ő volt az egyetlen, akivel sikerült pár szót beszélni, mert a többiek "kirohantak" a teremből. A tanárnő nagyon aranyos volt, folyton vigyorgott, mag viccelődött, meg mindenkit nyugtatgatott, hogy nem kell pánikba esnie, hisz ez még csak az első óra. A másfél órás bevezető óra legviccesebb része az volt, ahogy a hangokat gyakoroltuk. Hát annál nincs viccesebb, ahogy nem tudják kimondani a h, r, a, e, ü és ö hangokat. Fél órán át az emberek a világ minden részéből ültek és hangosan mondták, vagy nem mondták, hogy eeeeeeeeee, aztán üüüüüüüüü... Ha látta volna ezt valaki, hát tuti sírva fetrengett volna a röhögéstől.

A délután Géza születésnapját ünnepeltük, az én feladatom palacsinta készítés, és a hozzávalók bevásárlása volt. A boltban összefutottam Zsolttal és Kurttal, akik a vacsi másik feléhez vásároltak, így aztán együtt mentünk Rékáékhoz, ahol a meglepi vacsora készült. Végül úgy alakult, hogy segítettem Zsoltnak Chili con carne-t csinálni parmezános puliszkával, és a palacsinta meg elmaradt, mert mindenki annyira tele volt. Persze a vacsora sem volt zökkenőmentes (csak a puliszkát és a boromat vertem le az asztalról...) De sebaj, ilyen nap is kell. 

Egyetlen szomorúsága az ilyen napnak, hogy a kicsiny család nem az enyém, és ilyenkor egy csöppet hiányoznak nekem.

 Nem tudom milyen sokat meséltem és kinek az itteni tömegközlekedésről, de egyben mókás, szuper és elszomorító. Mókás, mert az a város egyáltalán nem nagy, és annyi HSL (Helsinki BKV-ja) jármű mozog benne, hogy nem azért tévedsz el, mert nem találod meg a buszmegálló helyét, hanem mert a busz és villamosmegálló tábla erdejében tévedsz el. A villamosok nagyon cukik, a Volvo buszokat meg azt hiszem nem kell bemutatnom. De itt egyiken sem tudsz olyat elképzelni, hogy tömeg. Még az egyetlen metró vonalán se - ami szerintem akkor is hév - se volt még olyan, hogy ne tudtam volna leülni. Amúgy itt jegyet és bérletet is egy olyan műanyag kártyára teszik rá neked, amit aztán oda kell érinteni a járművön egy ilyen hiperszuper leolvasó eszközhöz, és már utazhatsz is. Ultramodern... Szóval mókás, meg azért is, mert itt a hideg ellen több rétegű üvegablakok vannak, és a már kevésbé jó állapotban lévőkön a kettő közé befolyó esővíz játéka rendkívül szórakoztató. Egyrészt fújja a szél, másrészt mozog a busz, és a víz meg összevissza hullámzik, és nekem nagyon tetszik egészen addig amíg le nem szállok Itäkeskus/Östra Centrum (Kelet központ) megálló-átszálló helyen. Eszembe jut ilyenkor, hogy ez milyen szép, és az is, hogy biztos vonatkoznak rá fizikai törvények, de ezt öcsémbátyám jobban tudja. Szuper a közlekedés, mert rengeteg eszköz van és viszonylag sűrűn járnak, és kényelmes, bár minden görbe fánál megáll (egyik megállóból látod a másikat, szó szerint nincs egymástól 200 méterre). És elszomorító, hogy talán otthon sem lenne ezt olyan nehéz megoldani. Állítólag itt is vannak ellenőrök, de még sose találkoztam eggyel sem. Állítólag nagyon feltűnő egyenruhában járnak... majd meglátom.

Azt nem tudom mondtam e valakinek, de beiratkoztam a városi könyvtárba, ingyen és bérmentve =) Hajrá Szabó Ervin, van még hova fejlődni, bár itt a központi épület nem egy Wenckheim palota... De azért jó volt, úgyhogy most egy újabb könyvtári kártyával egy finn nyelvkönyvvel, egy kedves, magas, szőke könyvtáros srác "your welcome"-jával gazdagabb vagyok.

Ja és a fizikai törvényekre visszatérve, reggeli, bögre, maradék tej... és csöpp és csöpp... Olyan aranyosak a kis hullámok, és már arra sem emlékszem milyen törvényt írtam le a kockás füzetbe, de tudom, hogy volt valami=) (Bocsánat, négyzetrácsos, mármint a füzet) És ha már a törvényeknél tartunk: magamnak is felállítottam egy két szabályt, úgyhogy most megyek is németezni, meg a finn leckét is kicsit előveszem =) Szép napot haza!

 Teltek, múltak a napok, hát gondoltam most újra írok valami kis szösszenetet. Az időjárás itt olyan mint otthon áprilisban, még aznap sem tudnak biztosat mondani a meteorológusok, hol esik, hol hét ágra süt a nap. Az idő általában úgy telik, ahogy annak lennie kell, mármint délelőtt szabad program, délután kisfiú (aki már kezd meggyógyulni, úgyhogy ez jó). A héten gondoltam csinálok valamit, megnézek ezt azt a városban, mondták, hogy menjek el Suomenlinnára. Ott van egy erőd, nagyon szép, komppal kell menni... Jó kis program. Éppen összeszedtem magam, amikor megjelent Zsolt, és megkérdezte hová megyek. Én mondtam, hogy Suomenlinnára, erre ő, nee, ne menj, azt velem kell megnézned, mert rengeteg mindent kell mondanom a hajóút alatt, hogy mi merre hol meddig hogyan készült, és látható. (Mellesleg ez a hajóút negyed óra, azaz 15 perc =)) Így aztán mivel ő aznap nem ért rá, én elmentem Seurasaarira. Ez egy sziget, ahol finn skanzen van =). Finnország különböző részeiről hoztak mindenféle házakat, van amit csak lemásoltak és fölépítettek, de van hogy az egész vityillót feldarabolták, fölpakolták és elhozták ide, majd itt újra felépítették. A sziget különben azért is érdekes, mert én még ennyi mókust, ilyen közel magamhoz még nem láttam. Ezek 10 centire rohangáltak körülöttem, nagyon aranyosak voltak.

A vasárnap is nagyon vicces volt a múltkor, mert a misén kereszteltek egy kisbabát, akinek a mamája tanzán volt, a papája meg finn. Úgyhogy mise közben szuahéliül énekeltek, és kiabáltak a mama családjából. Egészen félelmetes volt, teljesen más kultúra. Az is aranyos volt, ahogy a pap a mise elején mondta, hogy keresztelő lesz, és egy kisfiút keresztelnek, de a nevét még nem árulhatja el. Tudni illik, Finnországban az a szokás, hogy csak a keresztelés alkalmával derül ki a gyerek neve. Így aztán a mise közepén tudtuk meg, hogy a kisfiút Nathaniel Otto ... nak (a harmadik névre nem emlékszem)hívják. Ehhez jön még minimum egy vezetéknév, ha "mázlija" van akkor akár kettő is. Hát nem irigylem a kis kölköt. 

A másik ami még történik, hogy veszettül írogatom ki a netes finn előkészítő szavait, de olyan hülye szavak vannak, és olyan nehéz őket kiejteni, hogy valami félelmetes. Ráadásul még hat nap és kezdődik a nyelvtanfolyam, ami angolul lesz, és én se angolul se finnül nem beszélek, úgyhogy tele van már most a gatyám. Meg amióta Géza itthon van sokkal kevesebbet beszélek németül, pedig kéne, de ha ő itthon van akkor elég keverve folynak a társalgások magyar, angol, finn, német. Persze ő főleg magyarul és finnül beszél. Így aztán Lies-zel elég keveset beszélek németül amikor együtt eszünk, vagy valami más történik. Általában csak esténként egy kicsit. Tegnap este amikor beszámoltam Lieselotténak a nap eseményeiről, újra kiderült, hogy sehr schrecklich még mindig a német nyelvi tudásom, de kaptam tőle egy kis olvasnivalót a fejlesztéshez =) Így aztán lassan nekiesek és belemélyedek a következőbe: Das fliegnde Klassenzimmer von Erich Kästner.

Tanulok, tanulok főleg a nyelveket minél jobban használni, és nem zavarni az ittenieket=) Na meg néha utánakeresek egy két dolognak a szakdolgozati témámmal kapcsolatban is. azzal kapcsolatban is néha megszáll az ihlet, és egész jó kis ötletkezdemények születnek a fejemben. A képekről csak annyit, hogy valamiért nem megy olyan könnyen a feltöltésük, mint az elsőre tűnt. Bocsi

 igazi finn időjárás. Gyönyörű, a legszebb: függőlegesen esik az eső. Estére még a szél is elmúlt. Olyan mint egy nagy zuhanyfüggöny... De azért nekem tetszik, csak azt sajnálom, hogy így Atillával nem tudunk kimenni se a kertbe, se a játszótérre. Szóval gondolom szegény unatkozik egy kicsit. De legalább talán meggyógyul. Teljesen náthás, sőt a hétvégén lázas is volt.

Máma túrós csusza volt a menü, ami igazán jó volt, kivéve, hogy se rendes tejföl (creme fresh) se rendes túró (cottage cheese) nem kapható itt, német húsos szalonna (einige Speck), olasz tészta (farfalle) voltak az összetevői. Ez egyetlen apró magyar dolog az a pirospaprika volt, amit Rékáék Magyarországról kaptak. De azért egészen ehető lett. Sőt délutánra még madártejet is csináltam, de pudingporból, hogy Atilla is tudjon enni, de egyszerűen nem találtam szavakat amikor kész lett. Egy este megkérdeztem Lieselottét, hogy milyen a finn konyha, rövid tömör válasz: Die Finnischen können einfach nicht kochen! Hát az biztos, hogy ez a puding, ez rémes volt. De sebaj, majd egyszer csinálom rendesen tojásból. A lényeg, hogy itthon csináljam, mert Atilla miatt a nyers tojás és ami nem főtt meg 110%-osan az tabu.

De azért Rékának és Kurtnak is ízlett. Ráadásul, érteni már remekül értem őt, és néha nem nyelvtanilag teljesen helytelen mondatokkal válaszolok neki. Amúgy tényleg igazán nagyon kedvesek, olyan kis tüchtig család. nem tudok rájuk mást mondani. Mint egy kedves kis család a még nem eladott fényképkeretből. Papa, mama és kisfiú mosolyog egy szép fényes vadi újnak tűnő szobában. Olyan amiről azt hiszed, hogy nem is létezik. Pedig de! Belecsöppentem ebbe a kis tökéletes világba, de nem lettem idegen. Olyan vagyok mint egy nagyon távoli rokon, akivel olyan természetesen és könnyedén beszélnek, hogy csak na, senkit nem zavar, hogy teljesen helytelenül válaszolok.

Holnap egyedül leszek Atillával, amire kíváncsi vagyok hogy megy majd. Remélem hiszti nélkül. Ma este nem úsztuk meg, de azért az megnyugtatott, hogy a szülei sem tudtak vele mit kezdeni.

Hétvégén, ha jó idő lesz, Zsolttal bemegyünk a városba =) Jippííí

Kurt pedig kérdezte, hogy szeretem e a komolyzenét, operát, mert ha van kedvem, meg ha lesz szabadnapom, akkor kaphatok tőle jegyet, mert mivel ott karmesterkedik, ezért tud kedvezményesen szerezni. Na ez aztán igazi jó dolog!

(Bár a finn Opera kívülről rettenetesen szörnyen, borzalmasan néz ki. Ez az első épület talán, ami nem tetszik.)

 Csak rövid beszámoló a mai napról. Reggel nem aludtam el =) szóval beértem a latin misére, ami azért volt rettentő vicces, mert rajtam és még kb. 3 másik emberen kívül a maradék 58 ember tutira nem Európából származott. De végre volt egy kis taizé, szóval legalább az énekekben közös volt a kultúra =).

Utána megint egy szép nagyot sétáltam benn a városban... olyan szépek még mindig ezek a minivárak benn. Mikor hazaérkeztem itt találtam az idősebb unokákat, Atilla unokatesóit: Antont és Terezát. Nagyon kis tüneményesek ők is, bár néztek rám, mint Rozi a moziban, és nem nagyon beszéltek (legalábbis hozzám). Biztos nagyon rémisztő voltam. Együtt ebédeltünk zöldséges lasagnét, ami rettenetesen fincsi volt.

A délután maradék felét internetes angol nyelvfrissítéssel töltöttem... Mondhatni elég gyatrán megy, de sebaj lesz ez még ígyse.

 ...szóval pontosan egy hónappal ezelőtt érkeztem meg a Helsinki repülőtérre. Ahol nagy, nagy szeretettel már vártak rám. Nem szokványos AuPair-ség ez, mert itt mindenki - na jó majdnem mindenki - 5 nyelven beszél, legalábbis a családban. Finnül, svédül, angolul, németül és magyarul. Úgyhogy a nyelvdömpingben kedvemre válogatva, én nagyon gyatrán beszélek németül angolul és magyarul, aszerint, hogy éppen kivel... Szegények... =)

Szóval a rövid családfa, csak hogy mindenki tisztában legyen vele: Gézának és Lieselotténak (náluk lakom) 4 gyereke van: Réka, Torda, Géza és Zsolt. (Most majdnem egy hónapig ő is itt lakik, ahol én =)) Szóval eddig Réka kisfiára vigyázok, akit Atillának hívnak, Atilla papáját pedig Kurtnak. Tordának két gyereke is van: Anton Zoltán és Tereza Ilona. Ifj. Gézának pedig kb 3 héttel ezelőtt született meg a kicsi fia, akire valószínüleg szintén kell majd vigyáznom. Mindenki rettentően, nagyon kedves, de tényleg. Ráadásul, hogy hallok magyar szót, teljesen olyan mintha otthon lennék, kicsit kevesebb a népsűrűség, meg kevesebbet veszekszünk. Ja és hát nagyobb a tisztaság... 

De most komolyan, ez a város olyan tiszta, hogy csak na. Nem tudtam, mi az ami Budapesten olyan más ilyen tisztasági szempontból, és rájöttem, hogy itt sokkal kevesebb a csöves és koldust meg kb egyet sem láttam. Utcazenész persze van bőven főleg a mi keleti szomszédainktól érkezett kisebbségiek. Itt keresik a gazdagság kulcsát, nem tudom mennyire lehet jövedelmező. Tisztaság szempontjából tényleg gyönyörű a város, meg hát azért az épületek se csúnyák - akárki akármit mond. Van néhány historizáló épület, de inkább a modern vonalak a meghatározók, 1920-1950-es évek divatjai. Bár szép 19. század közepi (ha jól emlékszem) az evangélikus nagytemplom, amit egy német Engel nevű valaki tervezett az előtte álló térrel együtt. (Ezen a téren van a Helsinki Egyetem főépülete is, ahol majd finnül tanulok.) Nekem nagyon tetszenek a nemzeti romantikus stílusban épült, szinte várszerű épületeik, lásd Nemzeti Múzeum, Nemzeti Színház. Rengeteg lakóház a városközpontban a finn szecesszió jegyeit viseli magán, kifelé pedig egyre inkább a modernebb irányokba mennek el. Most az itteni Metróállomásnál építenek "panelházakat". Laknék egy ilyen lakásban az tuti. A város külső részein, ilyen kis kertvárosokban a régi típusú (Budapesten is van) panelházaktól kezdve, vörös téglás megoldásokon keresztül faházikókban is laknak. Jómagam is egy ilyen faházikó emeletén lévő kicsiny szobában "tengődöm". Ez olyan mintha lambériából lenne, pedig nem. Tisztára olyan érzés amikor meglátod, mintha el tudná fújni az első szél, de ez speciell már több mint egy évtizede itt van és még nincs baja, szóval... =) Ja, még annyit ehhez, hogy nagyon szép pirosas színe van a háznak, ilyenből sok van (biztos trendi, de bármilyen más színben is láttam már: fehér, kék, zöld, sárga, barna)

A tisztaság amúgy falakon belül is szinte egy kórházzal vetekszik (én hetente takarítok mind a két helyen > porszívó, felmosócucc a parkettához főleg, portörlő, ablak és tükörpucolás, gumikesztyű és szivacs a WéCékhez, 3 vagy 4 óra, egy kis elszántság meg én és Miles Davis > csillog villog minden mint a reklámokban). De amúgy megéri, mert tényleg nagyon szép így minden bent is. Ehhez a tisztasági előírás csomaghoz tartozik a cipővelnemmegyünkaházbabe dolog, amit RETTENETESEN komolyan vesznek, úgyhogy kizárólag az előszobában vannak cipők, sehol máshol. Ez az otthoni laza rendszabályokhoz képest más, de mint a mellékelt ábra mutatja, meg lehet szokni, legalábbis nekem megy.

Az elmúlt egy hónapban tehát sokat mászkáltam a városban, nézegettem a dolgokat amiket más turistának látszó alakok is (meg olyat is amiket nem nézegettek), sőt a múlt héten Zsolt nyakamba zúdított róluk rengeteg információt, szóval elvileg tudnom kéne, de a 85%-át nem tudom visszamondani. De sebaj, még mesélhet sokat szeptember végéig =) (hátha addig meg is jegyzem). Délutánonként babázom, kivéve szombaton (akkor délelőtt). Takarítok, főzök, mosok, sütök is saját kedvemre és szórakozásomra is =)

És szeptember 13-án meg indul a finn tanfolyam...

 Na halihó mindenki!

Főleg a Borcsa, de mindenki más kedvéért is íme a blog. Ebben röviden hosszabban beszámolok, hogy milyen is nekem az élet itt a finnek fővárosában. Este írok hosszabbat, ezt most csak és kizárólag azért, hogy Borikámnak üzenőfalára feltűzhessem, mint olyant =)

Szóval itt nagyon szép, kellemes, langyos idő van. Néha esik az eső, de amúgy tényleg szép az idő. A család akiknek meséltem már mind tudják, akiknek nem meséltem hát tudják meg, hogy rettenetesen aranyos és kedves. Teljesen otthon érzést csinálnak itt nekem, csak kicsit kevesebb a népsűrűség.