Mert ugyan hó még nincs, de jég, az van, jó sok. Csillog, fényes, gyönyörű.... ja és csúszik. Így aztán nem korcsolyával de elcsúszkáltam tegnap babakocsival a játszótérre. Nagyon mókás, csípős, lehelletlátszós téli reggel volt, csak az a fránya hó hiányzott. Megérkezvén a kisfiú alig bírta megvárni, hogy kiszállhasson kerekes börtönéből. De amint a láncok megszűntek őt fogva tartani, akkor lettem figyelmes egy igazán szívmelengetően vicces dologra. Ugyanis elesett. Ez nem volt vicces, de az hogy amint felsegítettem megint, az már annál inkább. Mivel az esés oka nem volt más, mint maga a föld. Vonzotta a gyermeket a gravitáció, illetve meg volt fagyva az EU kompatibilis kaviccsal felszórt játszótér talaja. Így az "előző napi jöszmékelők mintázat" díszítette a földet, és ezekben a mini holdkráterekben a gyermek unos-untalan felbukott.

 

A másik igazán nagyszerű eseménye az új mászóka kipróbálása volt. Mint már említettem aznap reggel fagyott, és úgy is maradt egész nap. Így az árnyékban lévő csúszda fém felületei is megfagytak. Ottan csillogott rajta gyönyörűen a mívesen rászerkesztett jégvirág. A csöppecske meg alig várta, hogy ezen a díszes, új csúszdán először megtapasztalhassa a gyorsulás felszabadító élményét.

 

Én már az elején sejtettem, hogy ez így nincs rendben, és igazam is lett. Ugyanis a csúszda alsó része, aminek lassítania kellett volna a gyanútlan használóját, pont az ellenkezőjét tette. Így aztán még jó hogy ott vártam a csúszda alján a kissrácot, és felkaptam a levegőbe. A hang pedig ami ezt a gyors eseményt kísérte, hihetetlenül hasonlított valamire, amit már hallottam, de mi is volt ez? Már tudom, azt hiszem így született a síugrás. Atilla pedig egy igazán nagy rajongó lesz. Biztos!!! Mert ha huszonhétszer nem csúsztunk le akkor egyszer sem.

 

Hát így indul el egy szép karrier... vagy nem.