A világ változik és benne én is  változom. Felépült egy egész lakónegyed, kész a bicikliút (arra, amerre nem szoktam eddig járni, mert nem volt kész a bicikliút), a papír alapú plakátokat vetített képernyők váltották fel a metróban lévő mozgólépcsők mellett, a kiskrapek másik oviba jár, az Atheneum nincs fölállványozva, a vasútállomás főhomlokzatának felújítás is elkészült és még ki tudja mi minden változott, alakult az évek alatt. És én is már nemcsak biciklivel, hanem autóval is közlekedem (mellesleg itt sokkal jobb vezetni, mint otthon), és már fejből is odatalálok az operához, és a hétköznapi problémákat (bolt, útbaigazítás, könnyed délutáni csevej) simán megoldom finnül is.

De azért van ami állandó, ami megmagyarázza, hogy miért van az, hogy itt északon jellemzően kisimul a lelkem. Mert itt tényleg elfogadnak olyannak, amilyen éppen vagyok, nincs előítélet, nincs mögöttes ismeret arról, hogy milyen voltam amikor kicsi vagy nagyobbacska voltam, nem írnak le az akkori tulajdonságaim, és nem határoznak meg a korábban elkövetett baklövéseim, csak olyannak látnak, és tényleg látnak, amilyen épp vagyok, aki éppen vagyok. És ilyenkor megnyugszom, hogy az a fajta láthatatlanság, amit otthon tapasztalok, az nem örök érvényű, megpecsételő szuper-képességem, és nem lesz rajtam egész életemben. És talán nem feltétlen magamon kell változtatni, hanem a környezetemen, barátaimon. Kicserélni, újrakezdeni, hogy mások is látva lássanak.

"De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié." /Ady Endre/