Mária Terézia

2011.11.30. 20:23

 Miután lefektettük, hogy kontinensünk északi részén egy apró történelmi országban élek, így azt hiszem nem olyan meglepő ez a címválasztás. No de majd később.

A hó valószínűleg nem kedvel engem, bár a héten egyszer már találkoztam jéggel. Néha megközelítjük a 0 fokot de még mindig csak szél van és eső. Bár az néha kicsit sok is. A legutóbb olyan orkán volt, hogy azt hittem nem jutok át az utcán. Másnap mikor megérkeztem a kisfiúhoz a papája - aki a rejkjavíki operában is dolgozott néhány évet - csak ennyit mondott: Gestern war typisch islandisches Wetter. Hát szó mi szó én jól eláztam a városban, és nem volt melegem se. És ha már itt tartunk essék néhány szó az operáról.

A finn opera épülete a '90-es években látta meg a napvilágot, nagy, fehér, kívülről is csempével borított helyenként, igencsak hasonlít egy óriási, rendkívül tagolt fürdőszobára. Bévül is dominál a fehér szín, csak kiegészül a szürkével, és persze néhány olyan kortárs alkotással, melyeknek megítélése nem az én tisztem, ha még nyolcvan év múlva is ott lesznek, akkor majd kiderül, hogy nekem volt/van ízlésficamom. Maga az előadóterem, a földszinttől az erkélyekig rendkívül egyszerű és tiszta, mondható elegánsnak, de azért épültek ennél szebb operák Európában. Először Puccinit láttam, hallottam itt. Olyan szép volt, majdnem sírtam, igazán felemelő élmény volt. Most szombaton az a megtiszteltetés ért, hogy egy kortárs darabot nézhettem meg. John Adams: Dr. Atomic. Kurtot megkérdeztem, mégis mire számítsak. A válasz rövid volt, egy szomorú mosollyal párosítva: Die Musik ist furchtbar. A gyengébbek kedvéért: a zene szörnyű. Majd hozzátette, de azért kíváncsi vagyok a véleményedre. Hát az én véleményem szerint a zene szörnyű valóban. De a rendezéssel együtt azt mondom érdekes szombat estém volt. Mindezt onnan tudom ennyire jól, mert az első felvonás alatt előttem egy vérbeli finn pacák helyezkedett el. Olyan paraméterekkel volt megáldva, hogy én csak a zenére koncentrálhattam. (2m 80 cm + a haja) A második felvonásra viszont sikerült találnom kettővel arrébb egy másik helyet, ahol három soron keresztül nem ült előttem senki. (Ebből látszik, hogy nem csak nekem nem ez lesz a kedvenc operám, finoman szólva: nem volt telt ház.)

A lényeg, hétfőn az 1945-ben játszódó, atombombáról szóló operáról - aminek egyik főhőse Teller Ede (de jelen esetben mindig Edward) - csak ennyit mondtam Kurtnak: Puccini war viemals besser.

Az opera másnapján, advent első vasárnapján templomban voltam. Az most nem lényeges, hogy adventi koszorú nem volt, csak négy, egymás mellett lévő, fehér, elektromos gyertya egy zöld talapzaton. Illetve néhány adventi ének, amiknek a dallamait ismerte, és ha latinul lett volna, akkor énekelni is tudtam volna, de ez a hipergyors angol verzió még nem az erősségem.

Mikor kijöttem a templomból, villamossal vágtam neki a hazaútnak. Illetve először megnéztem, hogy melyik megállóba érkezik hamarabb szerelvény, mert mind a kettővel ugyanoda juthatok, csak az egyikkel 3 perccel korábban. (de ez irreleváns) Miután lustaságomból fakadóan abba a megállóba mentem, amelyikbe hamarabb jött, beszélgetésbe elegyedtem egy nénivel. Na nem volt finn, nem, nem. Filippínó nénike volt, de már régesrég itt él Helsinkiben. Megkérdezte a nevem, majd bemutatkozott. "Mária" - "Theresa". Nagyon kedves volt, beszélt és beszélt amíg vártunk. Olyan valaki, aki 84 évesen rámöntötte az egész életét 20 percben, és csak mondta, hogy mindezt a Jóistennek köszönheti. Gyönyörű advent első vasárnapja volt. Amikor leszállt, ezzel fejezte be: Én a nagymamád lehetnék, úgyhogy engedj meg nekem egy tanácsot. Az élethez két dologra van szükséged: tanulás és Isten. Úgyhogy tanulj rendesen és kérd a Jóisten segítségét.

süti beállítások módosítása