Nagyvilági életvitel, "fenszi sztájl", mert megtehetem. Olyan helyekre tehetem be az utóbbi időben a lábamat, ami - húha - szóval igen magasra kapaszkodom felfelé a ranglétrán. Ugyanis két követségi meghívásnak tettem eleget és finn múzeumi titkos szentélybe is beléphettem csecse-becse lábacskáimmal, acsa-vacsa kezecskéimmel. 

Talán végre kezdik itt is értékelni a nemesi származásom? Vagy csak dadus lennék, aki a felső körökben fontos, de nem látványos tényezője a nagyvilági megmozdulásoknak, társasági eseményeknek? Azt hiszem, mind a kettő, vagy inkább a grófnő énem szupertitkos fedett akcióban!

Ugyanis a helsinki osztrák és magyar követség közös szervezésében részt vehettem egy koncerten a finn főváros főtemplomának altemplomában, ahova azért nem mindig engedik be a látogatókat... Egyébként a műsoron volt Kodály, Bartók, Berg és Mahler, amit osztrák, magyar, finn és osztrákmagyarfinn muzsikusok szólaltattak meg. Utána pedig az állófogadáson elbóklászva a vegyes falazású pillérek között olvadtam be a közegbe, és hosszabb-rövidebb csevejt folytattam fontos és kevésbé fontos emberekkel. De úgy látszik rendkívüli lehettem, mert még ugyanezen a héten az egyik nagykövet rezidenciáján megrendezett kitüntetésfeltűző ünnepségen is jelen voltam. Többnyire ugyan a fel-alá rohangáló gyerekek mögött loholtam, hogy ne törjenek össze egy nagyobb értékű kínai vázát, vagy hogy ne egyek meg az utolsó morzsáig a Sacher-tortaszeletecskéket. (Vagyis, hogy ne három gyerek egye meg az összeset. Bár részben megértem őket, mert az idősebb korosztály, akik legalább tízszer annyian voltak, de rettenetesen nehezen tették meg azt az öt lépést a szalonból az ebédlőbe, ez alatt a sok várakozás alatt pedig valamivel el kellett ütni az időt, azaz tömni a bendőt.) Tehát tettem a dolgom, amit a fedősztorim előírt és folyamatosan mászkáltam a gyerekek után vagy szedtem le őket a kanapéról, csillárról, könyves szekrény tetejéről... Aztán elérkezett az én időm, a nagy pillanat! Történt ugyanis, hogy az én szeretett vendéglátóm volt az akit egy gyönyörű kétfejűsasosos kitüntetéssel jutalmaztak, és mikor a díszes ceremóniára sor került, a vehemens, igen kedves, ámbár kissé szétszórt nagykövetasszony felkapta az érdemrendet és az okleveket tartalmazó paksamétát az asztalról, melyek egy szépséges mappában henyéltek. Ekkor azonban úgy gondolták jobb nekik ebből a dossziéból távozni, és szép, kecses mozgással hullottak az asztalra melyen több tárgy is - nevezett teamécses, két pohár pezsgő és egy almalé - nehezítették meg a biztonságos landolást. Ekkor ugrottam én és kaptam fel a fontos dokumentumokat, bottal közlekedő öreg bácsikon, volt bécsi nagyköveteken és a finn hájszoszájeti más jelenlévő tagjait kerülgetve, visszafogott "Entschuldige'!!!" felkiáltásokkal szaladtam a nagykövetasszony után. Ki eleinte nagy kérdő szemekkel nézett rám, hogy "Ez meg kicsoda, és ami még fontosabb, hogy mit akar tőlem?" De mikor végre átnyújtottam a kezemben lévő tűztől, víztől (najó pezsgőtől),  eltűnéstől megmentett papírosokat, akkor egy kedves "Oh, erre még szükségünk lesz!" fordult tovább bokros teendői felé. 

Mission accomplished.

Az már igazán csak hab a tortán, hogy a minap a finn építészeti múzeum archívumában eldiskuráltam annak vezetőjével a finn-magyar építészeti kapcsolatokról, ő pedig érdeklődve hallgatta az okfejtéseimet...

Nincs is előkelőbb, meg menőbb, mint Saarinen tervekkel megjelenni akárhol, akármikor!