"Híveim az Úrban! Szeressétek az epret tejszínhab nélkül és ne legyetek hülyék!" - nem sokat olvastam Eszterházy Pétertől, de ebben a mondatában van valami, ami olyan igazi. Egy olyan tanács, amit egy életre megjegyeztem, hogy miért, és mit jelent, azt mindenki találja ki magának, nekem az idétlen helyzetekben szokott megoldás-elősegítőként hatni. A héten voltam táncházban, igen magyar táncházban. 40 éves idén a Táncház Mozgalom és ennek örömére Helsinkiben is volt táncház (élő zenével, ami szinte már luxus!!!). Én meg kicsit eltévedve (20 percet kerestem a helyet) toppantam be, úgy hogy senkit nem ismertem ott, csak a nagykövetet, akivel találkoztam néha  misén, de ő éppen akkor hagyta el a tetthelyet, mikor én megjöttem. És akkor gondoltam, hát kit érdekel, legalább táncolok egy jót, ha nem is ismerősökkel. Szóval szerettem az epret, tejszínhab nélkül is. És hogy ne legyek hülye és pallérozzam egy cseppet elkopott agyamat, a széki táncrendet egy finn sráccal roptam, akivel eleinte finnül, majd angolul beszélgettem, életem legkimerítőbb tánca volt azt hiszem, mert ennyire még SOHA nem kellett koncentrálnom arra, hogy mit mondok és hova lépek egyszerre. De megoldottam, most lehet tapsolni.

A tejszínhab, amúgy érdekes kérdés, múltkor egy egész bödönnel volt a hűtőszekrényben. Igazából már majdnem lejárt a szavatossági ideje, szóval azt gondolták így áll el a legjobban (ne kérdezd miért, én sem tettem.) Délután hazajött Kurt, és miután meghallgatta, hogy milyen volt a napunk addig a kisfiúval, csak egyet kérdezett. Kész vagyok e egy kis áldozatra? Vagyis eszünk e fagyit? Én meg mondtam, hogy persze, naná, de hogyhogy most, se vasárnap, se ünnepnap nincs, akkor, hogyhogy? A válasz nagyon tetszett: Nem azért mert szép nap van, nem azért mert jókedvünk van, hanem mert brutális mennyiségű tejszínhab van itthon, amit meg KELL enni. Ilyen jellegű mártírkodásra engem igen hamar meg lehet nyerni, így történt, hogy aznap csupa önfeláldozásból egy hatalmas tányér fagylaltos tejszínhabot ettem.

Ha már fagyi el kell mesélnem, hogy a közelmúltban meglátogatott a félig érett húgocskám, akivel rengeteg mindent csináltunk, voltunk fenn a Helsinkiben lévő olimpiai stadion tornyában (idén amúgy is olimpiai esztendő van, ezt meg kell ünnepelni valahogy), körbejártuk a várost, kihajóztunk a soha nem használt erőd szigetre (Suomenlinna), és hogy- hogy nem Tallinnba is eljutottunk. Ami igazán gyönyörű óvárossal bír, benne templomok tömkelege, szegény húgocskám meg is sínylette a művészettörténész vénámat. Minden esetre, mikor már csak bóklásztunk csupa cél nélkül, gondoltuk, az tiszta hülyeség, és szerezzünk célt magunknak. Ez is hamar meg lett: menjünk és fagyizzunk, de rendesen fagyizóból, tölcsérrel, ahogyan kell. És célunkat nem értük el, mert egy darab cukrászdát találtunk, ahol nem hogy fagyit, de még jeges kávét sem árultak. Mindeközben a nagy melegben mégis hűsölni akartunk, így elmentünk a kiabálós étteremhez, és ittunk egy bödön mézsört. Így esett, hogy ez nekünk (fagyi nélkül is) jól esett.