nem most nem a bizonyítványom, azt nekem eddig általában nem kellett. Meg hát ki akarna egy Karinthyt plagizálni. Nem merek én ilyen nagy urakkal packázni. 

Hanem hát az előző bejegyzést, mindazoknak, akik esetleg értelmezésre várnak. Szóval, ez itt a helyi "múzeumok éjszakája" jellegű megmozdulás volt. Azzal indult, hogy hallgattam egy csodálatos Kodály duót (a hegedű szólamot előtte sokszor), míg az ölemben ülő operatőr jelölttel a szebbnél szebb kortárs, homályfotókat készítettük. Aztán nekivethettem magamat a városnak! Császkálásom során a legkülönfélébb egyedekkel találkozhattam, pedig alig voltak egymástól egy fél utcasaroknyira. Ebben a varázslatos estében lehetséges volt, hogy különböző ütős hangszereken Strauss Radetzky marsát játszották, míg szembe vele, egy Supermennek öltözött afroamerikai pacák egyensúlyozott egy gumikötélen, kék harisnyára húzott piros bugyiban. De volt ott öreg trombitás bácsi a kartondobozból épülő felhőkarcolók lábainál, és volt valami furcsa indiai hangszert ütögető hippi srác is, akinek kezei játékából egészen csodás hang áradott szerte. De megfért itt a finn rap fenegyereke is. A legszebb az egészben, hogy mellette ki lehetett próbálni a szumonak öltözött birkózást, de az nem volt kapós dolog, a hatalmas kövér mezek egymásnak dőlve ábrándoztak a jövőről, míg mellettük a padon - a rap muzsika árnyékában - egy idős házaspár ült egymásnak dőlve, ábrándozva, de azt gondolom, hogy ők inkább a múltról.

A város szokatlanul tele  volt, mindenki mászkált, zsizsergett. Teljesen kivetkőztek magukból a drága finnek. Aztán másnapra megnyugodtak a kedélyek, elcsöndesedtek, visszalassult az élet a rendes kerékvágásba és csak egy pár kartonpapír emlékeztette őket az elmúlt lázas éjszakára...